21. évfolyam 2. szám
Rovatok: Videók

Véget ért a gyermekkor

2011-12-01

Mindenki magának hal meg, ezt mondogatta az anyám, s csak most értettem meg, mire is gondolt – ezt utolsó találkozásunkkor mondta, amikor már csak napok maradtak az életéből.
 

 

Négy éve volt halálos beteg, s pontosan tudta mi vár rá, s így még sokkalta nehezebb volt megélni. Iszonyúan meg akart gyógyulni, együtt mindig csavart répalevet ittunk. S kétségbeesetten kereste a magyarázatot, ami nincs. Beszélt az iszonyú magányról, és fájdalomról, ami a kemoterápiával járt, arról, hogy feküdtek együtt a többi beteggel a futószalagon, és arról, hogy jó lenne, ha az egészségügy nem hagyna ennyire embertelenül magára a gyógyíthatatlan betegeket. Legalább lenne egy pszichológus, akivel megoszthatná gondolatait, érzéseit. A sors iróniája, hogy éppen az az ember élte át ezt, aki egész életét az egészségügyre áldozta, aki évtizedeken át beteg kisgyerekeket gyógyított. 

Hetekig üldögélt otthon magában és nézte a Kis-svábhegy lombkoronáit, visszapörgette élete filmjét. Szép, gazdag és tartalmas életem volt, mondta nekem.
Nagyon szerette a könyveket. Egyszer karácsonyra kaptam tőle egy fotóalbumot, a Fák állva halnak meg címmel. Róla sem tudták, hogy négy nap múlva meghal. Olvasom a visszaemlékezésekben, hogy könnyeden viselte a betegséget. Nem így van, de soha senkit sem akart a saját bajával terhelni. Kivételes ember volt. Mindig figyelt másokra. Szerdán még bejött, vizitelt, megsimogatta a gyerekfejeket, s hétfőn már üresen maradt a parkoló…
Amióta tudtam, hogy beteg, időt ajándékoztam neki. Koncertjegyeket, mert az irodalom mellett a zene közös kedvencünk volt. Emlékszem utoljára a bécsi fiúkórust hallgattuk együtt.
Másik közös szenvedélyünk az utazás volt, ő bejárta hazánkat és a világot. Egyik nagy kedvence a madridi Thyssen-Bornemisza gyűjtemény volt. És persze London. Samuel Beckett írta: aki megunja Londont, az megunja az életet. Ő nem unta meg, alig egy éve azt mondta nekem, ott tudna élni. És a másik nagy szerelme a Dunakanyar volt, A szüleitől örökölt kis házban a kandalló előtt, ropogó tűz mellett napokat olvasgatva képzelte el a nyugdíjas éveket. 
A barátom volt. Kevés igaz barátom van, egy kezemen megszámolhatnám. Aki örül a sikeremnek és a boldogságomnak, aki vigasztal, ha bánatos vagyok, aki velem izgul egy új projekt előtt. S mindezt őszintén és szívből teszi. 
A Gyermekorvos Továbbképzéshez ő adta az ötletet. Akkor már sikeres volt a Háziorvos Továbbképző Szemle, amikor egyszer, már kilépett az ajtón egy influenzaoltás után és visszafordult: Te, ezzel a Pediaterrel nem tudnátok valamit kezdeni? Már nem bírjuk Péterrel. Aztán mindent rám bízott, mert mindig megbízott bennem.
Kitaláltuk milyen legyen az új lap, a gyerekorvosoknak, akik a legkedvesebbek. Ő mindenben támogatott, pedig erős ellenszélben indultunk. Ám az olvasók megszerettek, s az új lap hamarosan a kedvencükké vált. A Gyermekorvos Továbbképzés idén ünnepli tizedik születésnapját, miközben ő meghalt. Ezzel a lapszámmal tisztelgünk az emléke előtt, mindazok, akiknek fontos volt az életműve.
Nekünk ő nemcsak a barátunk volt, de a gyermekorvosunk is. 16 év alatt nem tudtam úgy hívni, hogy ne jött volna azonnal. És nemcsak jött, de megnyugtatott. Pedig nagyon nagy butaságokat találtam ki ijedtemben, emlékszem, első fiamat még koponyaröntgenre is elvitettem. Soha nem nevetett ki, mindig komolyan vett. Szelíden, kedvesen, szerényen beszélt a fiaimmal, akik egyáltalán nem félnek az injekciótól és a kórháztól. Amikor becsöngetett, s megláttam mosolygós arcát, abban a pillanatban tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert itt van, mert megjött, mert bízhatok benne, s mert rábízhatom a gyerekeimet is, akik mindennél drágábbak nekem, hiszen meggyógyítja őket.
A férjem azt mondta, még utoljára megrázhattam volna a kezét, s elmondhattam volna neki, mennyire szerettük. De hisz annyiszor kezet ráztunk, biztosan érezte, mit jelent nekünk. A legkisebb fiam nagyon sírt: Mama, én akkor már többet nem lehetek beteg? Mondtam neki nem, mert véget ért a gyermekkor. Elment a gyermekorvos, Czinner doktor.
Én pedig azóta is csak várom. Gyakran kipillantok a kertkapura, s látom belépni. Mosolyog, mint mindig: Hogy vagytok?
Valóban magának halt meg, de másokért élt. Nagyon hiányzik!


Veress Pálma
főszerkesztő

 

 

Cikk értékelése Eddig 5 felhasználó értékelte a cikket.

Hozzászólások