A gyerekgyógyászat egészen fantasztikus siker szakma

 

Ebből tudnak nap mint nap erőt meríteni?

Igen, ez „röpteti” az embert. Gyerekorvosként olyan populációval szembesülünk, aki lehet, hogy még beszélni sem tud – például egy csecsemő vagy egy újszülött –, de mégis érezni rajta az őszinte nyitottságot, akinek még nincsenek negatív élményei, következésképpen még bizalommal van a világ irányába. Egy 2-3 éves gyerekkel 5 percen belül remekül el lehet beszélgetni. Még a nagyobb gyerekekkel is – egészen a tinédzser korig – őszinte baráti viszony alakul ki, bármilyen információt kérek a gyerektől, az valószínű, hogy 90-95%-ban igaz. Tinédzser korban azonban „elkutyulódnak”, elkezdenek lavírozni, és ebben a pillanatban már más kell, hogy legyen az orvosi hozzáállás. Ekkor ki kell szélesíteni a diagnosztikus palettát, mert nem lehetek biztos abban, hogy amit a beteg elmond, az tényleg úgy van-e. Gyerekektől egy jól felvett anamnézishez lehet jutni, mert rá lehet kérdezni a dolgokra. Hozzáteszem, hogy más kérdés a szülőkkel való kommunikáció, mert abból az ember könyveket tudna megtölteni…
 

Látott-e változást az elmúlt évtizedekben a szülők hozzáállását illetően?

Hogyne. A szülők nagy átlaga – természetesen tisztelet a kivételnek – szolgáltatásnak tekinti az egészségügyet. Ahogy az anyuka elmegy a fodrászhoz és megrendeli, hogy milyen frizurát szeretne, ugyanúgy a szülők jelentős része, amikor behozza a gyereket a kórházba, elvárásaik vannak, és szinte megrendelik, hogy mi legyen. Tehát átstruktúrálódott a szülői hozzáállás. Annak a kérdésnek az eldöntésében nem vagyok autentikus, hogy ez bizalomhiányból fakad-e vagy pedig a társadalomra általánosan jellemző mentalitás változásból ered-e, miszerint a pénz diktál, vagyis ha kifizetem a társadalombiztosítást, akkor jogosan van elvárásom. Ezzel a szemlélettel naponta szembesül az ember, miközben a saját munkámat én a szó legnemesebb értelmében a gyerek – és nem a szülő – szolgálatának tekintem. Ugyanakkor a szülő szolgáltatássá akarja degradálni az én szolgálatomat és ez másként volt 15-20 évvel ezelőtt.
 

Milyen kitörési pontot lát a gyermekorvoslás jövőjét illetően?

A kérdésre a válasz nagyon bonyolult, de az biztos, hogy az egyetemeknek rettentő fontos szerepe van. Véleményem szerint az egyetemeknek erős erkölcsi magatartás normát kellene sugározniuk a hallgatók felé az egyetemre való belépéstől kezdődően egészen a végzés ideéig, hiszen az egyetemi évek alatt még kellően érzékenyek és befogadók a hallgatók. Jómagam a mai napig rettentő büszke vagyok arra és hálás vagyok érte, hogy a Pécsi Egyetemen egy olyan professzor generációt sikerült még „elkapnom”, akik bizony a 30-as évektől kezdve tevékenykedtek a magyar orvostudomány területén. Nem lehet nem említeni például Romhányi György kórbonctan professzort, aki valójában nem is csak kórbonctant tanított, hanem kórbonctani etikát. Pécsiek, ha találkozunk, a mai napig tudunk Tőle olyan mondatokat idézni, amelyek az Ő alapvető etikai hozzáállását jellemezték. De említhetem Környei Istvánt, aki egy nemzetközileg elismert ideggyógyász volt vagy Donhoffer Szilárdot, akinek a kórélettan előadásai alatt és a tankönyvén keresztül egyben a fél klinikumot is megtanultuk. Mindannyian akadémikusok voltak. Donhoffer Szilárd egyfajta szemléletmódot is közvetített, amitől kezdve a mi agyunkban is ugyanaz a fajta gondolkodás zajlik, miszerint semmi sem úgy van, ahogy látszik, hanem mindennek az ellenkezője is igaz lehet, és ezért állandó jelleggel dialektikusan kell gondolkodnunk. Ezek olyan oktatók voltak, akik személyiségüknél fogva alapvetően meghatározták, hogy milyen lelkületű orvosok fognak kikerülni az egyetemről. A szakmát ugyan meg lehet tanulni, de el van rontva a dolog, ha a lelkület nem lát példát maga körül az egyetemi évek alatt. Ha bárhol kezd is el dolgozni egy fiatal orvos, és belekerül a „mókuskerékbe”, akkor a helyi főnökei még tudnak egy picit a személyiségén módosítani, de alapvetően nem fogják tudni befolyásolni azt az egyéniséget, aki addigra – 24-26 éves koráig – kialakult. Sajnos társadalmilag óriási az ellenhatás, hiszen ha egy fiatal orvos találkozik egy közgazdász barátjával, és azzal szembesül, hogy az három- négyszeresét keresi, mint ő, akkor nem tehetünk mást, mint ezeket a materiális társadalmi összhatásokat egyfajta nagyon erős erkölcsi erőhatással ellentételezzük, aztán majd lesz belőle valami talán.
 

Hogyan vélekedik főorvos úr az orvosi hivatásról és a betegekkel való kapcsolatról?

Hogyha igazán jól akarja csinálni az ember a dolgát, akkor – természetesen – szakmai felkészültségre szükség van. Ez mindenkinek a saját szorgalmától és képességétől függ. De az, hogy a beteg ne a kiszolgáltatottságot érezze, ne azt, hogy egy felettes hatalom rendelkezik a teste fölött, ahhoz nekünk, orvosoknak olyan alázattal kell a beteg, a betegség és a szakma mellett lennünk, ami automatikusan azt fogja sugározni, hogy igen, mi partnerek vagyunk, igen, mi azért vagyunk, hogy egy aktuális bajból kihúzzuk a beteget. Partnerek vagyunk és segítünk, nem pedig fölülről, mint egy isten beavatkozunk, hanem inkább egy picit alulról, de emelő jelleggel, hogy a segítséget érezze a beteg. Szerintem ez az alap, a többi már tényleg a felkészültségen múlik. Ha így állok hozzá a munkámhoz, akkor érzékeny is leszek arra, ahogyan a beteg érzi magát. Ez nem pusztán empátia, hanem valamiféle kölcsönös hullámhossz.